Nem könnyű az élet…

Ülök a teraszon. Kortyolgatom a kávém, és mélyen elmerülök a gondolataimban.
Nem könnyű az élet… főleg, ha az embernek van egy szeretője.

Vivien. Csak a neve is felgyorsítja a pulzusomat. Minden nap rá gondolok. Rá, és csak rá.
Még akkor is… amikor a párommal vagyok. Igen, még akkor is. Sőt, különösen akkor.

És ez a baj. Félek, hogy egyszer majd… elszólom magam. Hogy egy pillanatnyi szenvedélyben kimondom az ő nevét.
És akkor vége mindennek.

De én nem vagyok buta ember. Kitaláltam egy zseniális megoldást. Vettem egy macskát, és Viviennek neveztem el.
Így ha véletlenül is kicsúszik a számom, hát… „csak a cicáról beszélek”.

Tökéletes terv, igaz?

Tegnap este aztán hazaért a párom, a karjában egy aranyos, nyüszítő kis kutyával. Azt mondja:
– Nézd csak, milyen édes! Az utcán találtam, és már nevet is adtam neki.

– Tényleg? – kérdezem gyanútlanul. – Mi a neve?
– Péter.

Ülök most is a teraszon. Szívom a friss levegőt, kortyolgatom a kávém… és erősen gondolkodom.