Mit bámulsz ennyire, Jancsi?

A székely bácsi békésen zötyög hazafelé a szekerén. A lovak lassan, de biztosan húzzák a terhet, ő pedig pipázgatva nézi a tájat. Minden olyan nyugodt, hogy még a madarak is halkan csiripelnek.
Egyszer csak azonban a lovak hirtelen megállnak. Olyan hirtelen, hogy a bácsi majdnem előrebukik a bakon.
– Mi az istent csináltok? – morog, és odasóz egyet az ostorral. – Gyííí!

A lovak füle sem rebben. A bácsi értetlenül vakarja a fejét, majd újra odacsap:
– Gyííí, mondom!
A lovak megint nem moccannak. Olyan makacsul állnak, mintha gyökeret eresztettek volna.

A bácsi már kezdene ideges lenni, de mégiscsak leszáll a bakról, nagyot sóhajt, és odasétál eléjük. Ahogy előrébb megy, egyszer csak megáll: a lovak előtt egy hatalmas szakadék tátong, egy olyan mély hasadék, hogy még a visszhangnak is hosszú ideig tartana visszajönni.
A bácsi elismerően bólint.

– Na, ezt jól láttátok…
Visszamászik a bakra, hatalmas komolysággal megfogja a gyeplőt, majd kijavítja magát:
– Helyesbítek: Hóóó!