János testvérünket sajnos…

Nemrég temették el a férfi anyósát, és bár a rokonság a temetés után már túltette magát a dolgon, ő úgy gondolta, illik kimenni a temetőbe megnézni, minden rendben van-e a sírnál. Leteszi a virágot, rendezgeti kicsit a koszorúkat, igazgatja a szalagokat — tisztességesen akar viselkedni, hiszen látja, hogy a temető túlsó oldalán két idős, kíváncsi öreglány sutyorog és szemmel tartja.

A férfi észre is veszi őket. „Na, ezek biztos azt találgatják, hogy sírok-e eleget” – gondolja magában. Épp ezért nagy, teátrális sóhajjal az ég felé emeli a kezét, és jó hangosan így kiált:
– Jaj, miért haltál meg, anyósok legjobbika! Bárcsak feltámadnál!
Az öreglányok összenéznek, meghatódottan bólogatnak. A férfi pedig elégedetten gondolja: „Na, most jól előadtam magam.”

Ám ekkor hirtelen mozgolódás támad a sír tövében. A föld megemelkedik, majd lassan túrni kezd. A férfi szeme elkerekedik, arca elsápad: valami tényleg próbál kifelé jönni!
Ebben a másodpercben a művészi gyász és a feltűnősködés teljesen elillan belőle. Ösztönösen odaugrik, és nagy lendülettel rátapos a frissen túrt kupacra, közben gyorsan mormogva:
– Na… annyira komolyan azért nem gondoltam!