Pistike apja egy szombat reggel komoran előáll a feladattal

Pistike apja egy szombat reggel komoran előáll a feladattal:
– Pistike, a budiból hordd ki a trágyát a kertbe, mert teljesen tele van! Nehogy megint megvárjuk, míg baj lesz.

Pistike fintorog, de engedelmeskedik. El is kezd lapátolni, de lassan halad. Egy idő után megunja, és eszébe jut valami, ami szerinte zseniális. Felcaplat a padlásra, ahol nagyapó régi, poros háborús ládái állnak. Kotorászik kicsit, mígnem talál egy pár eredeti kézigránátot.

A szeme felcsillan: „Na, így majd gyorsabban megy!”
Leszalad, feltépi a budi ajtaját, bedobja a gránátot, aztán úgy fut el, mintha olimpiai döntőn lenne.
A ház mögött meghúzódik, és izgatottan számol vissza magában. Öt… négy… három…

Épp a „háromnál” tart, amikor meglátja, hogy a süket nagyanyó a budi felé kocog, kezében a köténye, mint aki csak egy békés percre vágyik ott.

Pistike szeme elkerekedik, de mielőtt bármit tehetne, rájön: nincs idő. Megvonja a vállát, és bölcsen megjegyzi:
– A jó munkához áldozat is kell…

Abban a pillanatban óriási detonáció rázza meg a kertet. A budi szétszáll, mint egy széthulló gyufásdoboz; a tartalma csillagszórószerűen szakad szét minden irányba.
A kert egy pillanat alatt újfajta „műtrágyát” kap.

A romok közepén pedig ott áll a nagyanyó, kicsit bedőlve, porosan, büdösen, teljesen mozdulatlanul.
A szeme elkerekedett, és tátog párszor, mire végre suttogva megszólal:
– És én ezt még bent akartam elereszteni!