Gyün be a hideg!

A székely bácsi és az asszony úgy összekapnak egy nap, hogy még a tyúkok is abbahagyják a kapirgálást az udvaron. Az asszony csipog, pattog, zsörtölődik, a székely meg egy darabig tűri, aztán egyszer csak felkapja a kalapját, rácsapja a fejére és kivágja az ajtót úgy, hogy a tokja is rezdül.
– Na, ebből elég! – mordul fel, és kiviharzik a portáról.
Az asszony utána kiabálna, de már csak a porta pora száll.

Telnek a napok, hetek… aztán a hónapok… aztán az évek. Az asszony eleinte minden reggel reméli, hogy a férje visszasomfordál, aztán csak néha gondol rá, végül már úgy veszi, hogy biztosan medvévé változott vagy elnyelte az erdő.

Aztán – 17 év múltán – egyszer csak nyílik az ajtó. Ott áll a székely bácsi, ugyanazzal a kalappal, csak kissé kopottabban. Belép, letámasztja a botját, mintha csak kiment volna a kertbe vizelni.
Az asszony úgy mered rá, mint aki szellemet lát, aztán nagy nehezen kinyögi:

– Hát te… hol a zokogó csudába jártál eddig!?
A székely higgadtan leveti a kalapját, bólint egy nagyot és ennyit mond:
– Kinn.