Bébi, ha nyernél a lottón…

Kovács minden este letérdel a kis hálószobájában, összekulcsolja a kezét, és áhítattal néz az ég felé.
– Uram, kérlek… add meg nekem a lottó-főnyereményt! – könyörög. – Esküszöm, jóra fordítom az életem, segítek a rászorulókon, jobb ember leszek… csak hadd nyerjek!

Így telnek-múlnak az évek. A szomszédok szerint Kovács imái olyan rendszeresek, hogy az óraállítást is ahhoz lehetne igazítani. Tíz év elteltével azonban egyre szomorúbban térdel le.
– Uram… – sóhajt nagyot –, legalább egy kis örömöt adj! Nem kérek sokat… csak nyerjek végre valamit a lottón!

Ebben a pillanatban a szobát vakító fényesség tölti be, a függöny megmozdul, mintha szél fújna, és egy mély, mennydörgő hang szólal meg:
– Kovács!
Kovács reszketve néz körbe.
– Igen, Uram? Hallgatlak!

Az Úr újra megszólal, kissé türelmetlen hangon:
– Kovács, ember! Legalább annyit tegyél már meg, hogy veszel egy lottószelvényt!